Amikor még a gyerekek nagyon kicsik voltak, a legnagyobb figyelmem az életben tartásukra – és a saját magam életben tartására -, koncentrálódott. Ebben az időszakban azon ritka napokon, amikor eljutottam fodrászhoz, és ő megkérdezte hogy vagyok, a válaszom mindössze ennyi volt: „Élek, a gyerekek is, és még nem váltam el…” (Itt jegyzem meg: eleinte röhögött rajta, majd mióta neki is gyereke lett, átérzi a mondat jelentőségét.)
Részemről ez a mondat egyenlő volt a nagyjából jól vagyok kifejezésével: nem voltak nagy elvárásaim ebben az időszakban az élettől. Az erőm nagy része arra fókuszálódott, hogy a mindennapi új tanulást és problémamegoldást, amire szükségem volt egy kisbaba, majd egy totyogós, majd egy totyogós ÉS egy kisbaba körül, azt elsajátítsam és a lehető legjobb módon használjam. Ebben az időszakban a Maslow-piramis alja, azaz a fizikai szükségletek ellátása került fókuszba saját magam és a családom kapcsán.
Aztán ahogy telt az idő, kaptam egy megkeresést a munkahelyemtől, hogy egy érdekes, nemzetközi munkakörbe térhetnék vissza egy klassz főnök mellé – és bár napi 8 órás melóról volt szó, nehéz lett volna visszautasítani, pláne miután ránéztem a bankszámlánk nullához vészesen tendáló egyenlegére. Így rábólintottam és elkezdődött életem egyik legnehezebb szakasza…
A néhány kihívás, ami így egyszerre felmerült:
- dackorszak és ovikezdés a nagyobb gyerekkel,
- bölcsibe szoktatás az éppen totyogós kisebbel,
- visszakapcsolni az agyam munka üzemmódba és jól teljesíteni 3 év kihagyás után,
- újra szervezni az otthoni háztartási feladatokat és a gyerekek logisztikáját egy szintén teljes állásban dolgozó férjjel,
- miközben éjjelente még többször keltem fel a gyerekekhez.
Azt már fel sem raktam a prioritási listámra, hogy még feleségként meg barátnőként is megálljam a helyem… Így is, – hogy is mondjam szépen -, küzdöttem, mint malac a jégen. (Hah, ez még rímelt is!) Pláne, amikor elkezdődött a kéthetente egy hét betegség a gyerekeknél, amiből persze önzetlenül adtak át nekünk szülőknek is.
Meg is lett az eredménye: teljesen szétforgácsoltam magam pár héten belül. Kimerültem testileg, szellemileg és lelkileg egyaránt. Elkezdtem rettentően türelmetlen lenni, kiabálni és úgy általánosan elviselhetetlenül viselkedni . És mit csinál erre egy kisgyerek, amikor ezt látja az anyjától?! Hát persze: utánozza. Így a dackorszak a nagyobb gyerkőccel átcsapott egy rémálommá, amiben lett a részéről ordítás, ütés és ha jól emlékszem harapás is. Mit csinál erre egy kimerült anya? Még jobban kiborul, és nagyon nem jól reagálja le a gyerek hisztijét (ez a politikailag korrekt verzió)… Az ilyen napi epizódok után teljesen kétségbe estem, hogy a gyerekem utál, sokszor sírtam és nem tudtam, hogy mit csináljak. Rettentően szégyelltem és marcangoltam magam, amiért az imádott gyermekeimnek ilyen rossz anyjuk vagyok… VIP a Legrosszabb Anyák Klubjában…
Már nem is emlékszem pontosan hogyan, de biztosan egy kicsit nyugodtabb éjszaka utáni frissebb aggyal elkezdtem böngészni az internetet valamilyen segítség iránt. Hamarosan belebotlottam egy régi ismerősöm, Dara Péter félig online coaching programjába, ami nem mást ígért, mint hogy a legjobbat hozza ki belőlem. No, gondoltam, a felével is megelégednék, úgyhogy bele is kezdtem. Életem egyik legjobb befektetése volt! Bár ez a program is extra figyelmet követelt tőlem, mégis azáltal, hogy rendszeresen foglalkoztam magammal, meg az életemben fontos dolgokkal, és átgondoltam, hogy ezekért hogyan tudok tenni, egyre tudatosabban tudtam a feladataimat kezelni a mindennapokban. (Ez a program azóta is nagyon sokat segít abban, hogy tudatosan tegyek a kiegyensúlyozott és elégedett életem megteremtéséért.) Egyik legfontosabb tanulságom a folyamat során az volt, hogy muszáj magamat prioritásként kezelni: csak akkor tudok adni másoknak (figyelmet, energiát, segítséget családnak, közösségben, jó teljesítményt a munkámban, stb.), ha én jól vagyok, ha van elég energiám. És ehhez meg kell találnom a módszert és lehetőségeket, hogy rendszeresen tudjak töltődni testileg és lelkileg. (Ez a téma egy külön blog-bejegyzést is megér majd.)
A coaching segítségével sikerült kicsit javítani a fizikai energiaszintemen, így volt kapacitásom arra, hogy megoldást keressek a gyereknevelési kihívásaimra, mert azok még nagyon nem szűntek meg. És ekkor botlottam bele a másik megmentőmbe, a Kapcsolódó Nevelés programba – Google tényleg a barátom.
A Kapcsolódó Nevelés (KN) tanfolyamon (és az oktatómtól Fábián Dóritól) sok praktikus módszer mellett két nagyon fontos dolgot tanultam, amit a mai napig hasznosítok.
- A gyereknek kapcsolódásra van szüksége – főleg, amikor kiborul.
A hisztik és rosszalkodások megelőzhetőek és feloldhatóak, ha osztatlan figyelmet tudok neki szentelni rendszeresen és a szükséges helyzetekben (pl. amikor a földre veti magát és ordít). A gyerek normálisan tud működni, amikor érzi, hogy szeretik és biztonságban van. Ennek az érzésnek a biztosítására kell törekednem szülőként, amihez több praktikus technikát tanulhattam ezen a KN tanfolyamon. Ehhez nem kell 0-24-ben a gyerekre figyelnem, sőt, de amikor szüksége van a kapcsolódásra, akkor viszont csak a teljes figyelmem és jelenlétem segít. (Ha jobban belegondolok, a felnőttek is így működnek, csak mi már megtanultuk jobban elnyomni az érzéseinket – de ez már egy másik történet… )
- A nevelési kihívásaimmal nem vagyok egyedül.
Sok más anyuka is hasonló cipőben jár, járt vagy járni fog. A problémáim nem egyediek és nem kell egyedül lennem a megoldás megtalálásában sem – rengeteg tapasztalatot lehet hasznosítani a környezetemből. Az Anyákban az empátia nagyon magas és ezt a gyerekeken túl egymás irányába is tudják adni, amiből nagyon jó érzés töltekezni. A Kapcsolódó Nevelés program abban is segít, hogy egy egyszerű módszer segítségével kapcsolódjak más szülőkkel és használhassam a női kör vagy társ támogató erejét. Rengeteg fölöslegesen magamban hurcolt negatív érzéstől tudtam megszabadulni azáltal, hogy elmondhattam a többi anyukának és/vagy hasonló cipőben járó barátnőnek az érzéseimet és félelmeimet, anélkül, hogy elítéltek volna. Az aggodalmak elengedésével pedig egyúttal képes voltam megnyílni a lehetséges megoldások, apró előre vivő lépések irányába, ami kitartó próbálkozások után idővel meghozta a gyümölcsét.
Pár hónappal később érezhetőek és a családom számára is látványosak lettek a változások. A nagyobb gyermekemmel sikerült elérni a leglátványosabb áttörést: bár a hisztik azóta sem múltak el teljesen (nem is elvárható), a fizikai agresszió teljesen megszűnt, és a kiborulások is sokkal ritkábbak és rövidebbek lettek. Már szinte rutinból megyek, guggolok le hozzá, nyitom a karomat ölelésre, és már ő is tudja, hogy ez jó, mert ül is az ölembe és fél perc odabújás után már jobban is érzi magát. És mehetünk ismét a dolgunkra…
Persze nem mindig megy ilyen könnyen: újra és újra sikerül magamat túlvállalni és leterhelni, összecsapnak a fejem felett a hullámok, vagy csak egyszerűen ramaty napom van és akkor nincs az a türelem, ami segítene. Ilyenkor már a férjem is csak szól a gyerekeknek, hogy most Anyát kerüljék… Na ja, ha ez ilyen könnyen menne!! De legalább az elmúlt évek rutinja megtanított rá, hogy az ilyen esetek után már gyorsabban felismerem, hogy valami nincs velem (!) rendjén, és változtatnom kell. Újratervezek… 🙂
Szóval messze nem vagyok tökéletes, és nem is leszek, de Elég Jó Anya még lehetek, és egyre többször elhiszem, hogy már vagyok is… Igyekszem tanulni a hibáimból, és törekszem a jobbra, mert szeretnék olyan példa lenni a gyerekeim számára, amilyennek szívesen látnám én is őket, amikor felnőnek. És mivel boldognak és kiegyensúlyozottnak szeretném őket látni leginkább, így azzal teszem a legtöbbet, ha én is az vagyok. Ez pedig nem egy fix állapot, hanem egy folyamatos, tudatos tanulási és változtatási folyamat eredménye. Nincs egy célvonal, amit ha átlépek, már nem érhet rossz. A legtöbb, amit tehetek, hogy megpróbálom megélni a pillanatot és közben megteszem ma azt, amit meg lehet azért, hogy a holnapom is jó legyen.
Szerintem együtt sokszor könnyebb, így bízom benne, hogy az utunk során többetekkel tudjuk majd ösztönözni és támogatni egymást – akár ezen a blogon keresztül. Álljon is itt ezért egy kérdés inspirációnak:
Nektek ki vagy mi szokott segíteni, amikor úgy érzitek, hogy elakadtatok az életben, és nem találjátok az „elég jó” oldalatokat?
Szívesen veszem a gondolataitokat hozzászólás formájában vagy e-mailben az andi@mosolyanyu.hu címre.
