Nemrég megjelent egy bejegyzésem, amiben az adventi hangulatról írtam, hogyan próbálok tenni azért hogy szebben éljük meg a családdal az időszakot. Nagyon sok pozitív visszajelzést kaptam, de az egyik nagyon elgondolkodtatott, mert azt sugallta, hogy mindig milyen csodás élmény a mi családi életünk. (Na most milyen jól jönne a fejfogós smiley… ) Első reakcióm: kíváncsi volnék erre mit mondanának a családtagjaim, amikor éppen velük kiabálok a dühtől, fáradtságtól, kétségbeeséstől… (miért nincs egyszerre sírós és nevetős smiley?!)
Nem akarok idilli képet sugározni, nem vagyok és nem is leszek tökéletes, de még csak a közelébe se jutok soha. És ez ugyanígy igaz a házasságomra, a családi életemre, a mindennapjainkra. Ezer példát tudnék felsorolni, hogy ki miben jobb nálam, nálunk. Amiért mégis írom ezeket a sorokat, az azért van, hogy egyrészt megerősítsem magamat és másokat, hogy mindig tudok, tudunk picit javítani a dolgokon és ezt érdemes megörökíteni, ezzel megünnepelni az eredményt; másrészt hogy megmutassam, a kihívásokkal nem vagyunk egyedül…
Nem vagy egyedül azzal, amikor
- dühös vagy és ordítasz a gyerekedre, mert hülyeséget csinált,
- nem tudod hogyan fegyelmezz, nevelj, hogy jobb belátásra bírd,
- mindezek miatt lelkiismeret-furdalással gyötröd magad,
- a hozott negatív mintákat próbálod leküzdeni az életedben,
- egyedül érzed magad, vagy különcnek, és azt gondolod, hogy senki sem ért meg,
- szeretnél változtatni rossz szokásokon, de (még) nem sikerül.
Nem csak Te érzed úgy magad, amikor
- tanácstalan vagy hogyan kezeld a mindennapok eszeveszett tempóját,
- nem tudod hogyan szakíts időt magadra, hogy legyen energiád túlélni,
- szőrös a lábad, lepattogzott a lakkod, smink nélkül sápadtan lépsz az utcára, mert erre már nem jutott időd, és nem őszinte mosollyal fogadod a jó szándékú megjegyzéseket arról, hogy mennyire fáradtnak, betegnek tűnsz,
- egyszerre egymillió dolgot kellene csinálnod, de egyik sem úgy sikerül igazán, ahogy szeretnéd,
- megőrülsz attól, ami körülötted zajlik és költöznél vidékre, külföldre, egy erdőbe vagy egy lakatlan szigetre,
- nincs merszed meglépni a változtatást, mert félsz attól, hogy mit hoz a jövő,
- már feladnád és otthagynád ezt az egész helyzetet, lesz ami lesz.
Nem csak veled történik meg, hogy
- csak egy biztató ölelésre, elfogadásra vágysz, de éppen nincs ott senki, aki ezt megadhatná neked,
- nem tudod kifejezni az érzelmeidet, és néha még magadnak sem tudod bevallani,
- vagy pont, hogy elmondanád, de nem tudod kinek,
- ordítasz, toporzékolsz, vagy sírsz, mert nem találsz megoldást,
- arra vágysz, hogy megoszthasd másokkal a terheidet, hogy együtt cipelhesd,
- a küzdelmeid jóval nagyobbnak tűnnek azoknál, amiket másoknál látsz vagy észreveszel.
Ezt mind megéltem már, a legtöbbet nem is egyszer…
És pont ezért nem vagy egyedül azzal sem, amikor végre rácsodálkozol, hogy ezekben nem vagy egyedül. Mert igenis rengetegen járnunk hasonló cipőben, küzdünk hasonló problémákkal a mindennapokban. Csak nem tudjuk, nem látjuk. Nem ezt osztjuk meg a Facebook-on, hanem a szépet, amire büszkék vagyunk, amire jöhetnek a like-ok és szívecskék – mert a pozitív visszajelzés jól esik, nagyon.
Ki akarna ujjal mutogatások tárgya lenni, hibáit kiteregetni, gyengének, bénának, ne-adj-isten rossz szülőnek látszani?! „Bezzeg erre sem képes, pedig…”
De mi lenne, ha másképp is kaphatnánk pozitív visszajelzést? Ha másképp is megélhetnénk az elfogadást, miközben őszinte képet adunk magunkról?! Ha a hibáinkból együtt mernénk tanulni? Ha bátornak látnánk a megnyílást és erőnek a sebezhetőség felvállalását? Ha el mernénk engedni a félelmeinket azáltal, hogy kimondjuk őket? Ha felvállalnánk a lehetőségét a legrosszabbnak, és ezzel a megnyugvással teret engedhetnénk a jobbnak? Ha kérnénk segítséget, hogy valóban kaphassunk, akár többet is mint reméltük?
Megélhetnénk egy mélyebb őszinteséget, egy valódibb valóságot; amiben nem a tökéletes az elvárt, hanem a figyelem egymásra, a támogató kölcsönösség, az összetartás, az elfogadás, az empátia; ahol természetes a hiba, szinte folyamatos az újra tervezés és újra próbálkozás; illetve a szelíden jobbra törekvés és a saját példával előjárás a norma. Mert mindez teret enged annak, hogy bevonzzuk a megoldást, a jót, a szeretetet, a pozitív(abb) jövőképet.
Ha ki tudom mondani mivel küzdök, akkor teret engedek magamnak ahhoz, hogy
- a probléma megfogalmazásával közelebb jussak a kiváltó okok megértéséhez,
- ki tudom adni a bennem halmozódó feszültséget és el tudom engedni az érzelmeim torzító szemüvegét,
- ezáltal megszülethessen bennem az előrevivő következő lépés gondolata,
- együttérzést és megerősítést kaphatok a hallgatótól, hogy a téma feldolgozásában jó úton járok,
- előrevivő gondolatokat, javaslatokat hallhatok azoktól, akik már találkoztak ezzel a kihívással,
- együtt ötletelhetek másokkal a lehetséges megoldásokról,
- és mindezekből energiát gyűjthetek a cselekvéshez.
Vannak olyan szerencsések, akik ezeket mély barátságokban vagy a párkapcsolatukban rendszeresen meg tudják tapasztalni. Nekik érdemes aktívan őrizni ezt a kincset, hogy minél tovább tartson, és időt és energiát szentelni a kapcsolat fenntartásához. Amikor adunk, többszörösét kaphatjuk vissza.
De azok sem kell, hogy feladják, akiknek nincs ilyen barátjuk. Az első három pont akár egyedül, írásban is megtörténhet, ha éppen nincs senki kéznél. Az önmagunkra figyelés, a belső hangok, gondolatok kiírása, naplózása elindíthatja a feszültség elengedését, a gondolatok rendszerezése által pedig megmutathatja a fényt az alagút végén.
De nem kell egyedül megküzdened: tapasztalatom szerint rengeteg nő szeretne kapcsolódni, és keresik azokat, akik erre nyitottak. Néha a legváratlanabb helyzetekben alakulnak ki értékes beszélgetések – nekem ilyen bevált pont régebben a játszótér, manapság pedig az iskola parkolója, vagy az ovis kapualj, ahol több szülőtárssal volt már szívszorító és feloldozó beszélgetésem. No meg a jógaóra utáni közös autóúton is sok minden felszínre tudott már kerülni.
Ha nem megy még az aggodalmad kimondása, először gyakorold a meghallgatást, az értő figyelmet. Amikor csak ott vagy a pillanatban és teljes figyelmedet a másiknak szenteled: nem beszélsz, nem fűzöl hozzá véleményt, nem kezdesz sztorizásba, hogy veled mi történt már, csak hallgatod a másikat. És ha a hallgatás már megy, akkor alkalmanként egy-egy nyitott kérdéssel segíted a történet mélyebb kibontását, pl. „azután mi történt?”, „ekkor hogy érezted magad?”, esetleg „mi esne jól neked most ebben a helyzetben?”. Ezt nagyon klasszul lehet gyerekekkel is gyakorolni, de családtagok és barátok is nagyon szokták értékelni.
Ha pedig benned is megérett az igény, találj magadnak valakit és teremts magadnak lehetőséget a kapcsolódásra és megosztásra. Egyik évben újévi fogadalomként elhatároztam, hogy többet leszek a szabadban, a természetben, és ehhez meghívtam a barátnőmet, hogy menjünk hetente sétálni. Nagyon klassz élmény volt fizikailag és lelkileg is töltődni egyszerre. Néha pedig a gyerekek játszós randija teremthet az anyukáknak is beszélgetési lehetőséget.
A másik út, hogy keresel magadnak egy már működő támogató közösséget. Rengeteg egyén vagy szervezet kínál érdekes lehetőséget:
- többféle kör kapcsolódik nevelési praktikákhoz és az azokkal kapcsolatos tapasztalatok megosztásához (pl. a Kapcsolódó Nevelés program szerves része a páros meghallgatás, vagy a Szimplán – Egyszerűbb gyermekkor kapcsán is tartanak anyaköröket);
- a Mother Nature Anyakörök kevésbé témához vagy női életszakaszhoz kötöttek, miközben erősebben megjelenik a természethez kapcsolódás vonala és ez a program is egyre több helyen elérhető személyesen vagy online;
- rengeteg szülésfelkészítő dúla is tart női köröket, ahol az anyaságra hangolódás kerül a középpontba;
- és sok (life) coach is él ezzel a klassz technikával és szólít meg nem csak nőket.
Nekem se megy sokszor úgy, ahogy szeretném, és nem tudok lassítani, segítséget kérni. Ezt újra és újra kell tanulnom. Szerencsére idővel – egyre gyorsabban – jut eszembe, hogy lehetne másképp is, és ezekkel a kihívásokkal nem vagyok egyedül…
Kívánom, hogy minél többször tudj Te is kapcsolódni, és ezáltal töltődni a mindennapokban. Szerintem ez az egyik legfontosabb megtartó és ösztönző erő, ami ráadásul ingyen van. Élj vele!! 🙂
