Életünk meghatározó pillanata volt Waldorfos szülővé válni, ezért szeretném megosztani veletek a történetünket és tapasztalatainkat erről az útról. Sokan ugyanis nem ismerik a Waldorf ovikat, iskolákat, vagy ha hallottak is róluk, akkor sokszor csak téves vagy félinformációk birtokában vannak.
Amikor említettem valakinek, hogy a gyermekeink Waldorf intézménybe járnak, akkor néhány elismerő megjegyzés mellett többször kaptunk furcsa pillantásokat, aggodalmaskodó – sokszor előítéletről valló – kérdéseket, például:
- „Ott nem csak életképtelen, buta gyerekeket nevelnek, akik csak arra képesek, hogy bámulják, hogy nő a fű?”
- „Minek kell egy csomót dolgozni szülőként, ha már úgyis fizetsz érte?”
- „Ott nem csak ilyen elvont családok vannak, akik nagyon ráérnek elhozni a gyereket ebéd után?”
Igyekszem a fenti kérdésekre is választ adni és ha lehet, nagyobb nyitottságra és bizalomra inspirálni a Waldorf iránt érdeklődőket.
Amikor még fiatal felnőtt voltam (értsd: még tervben sem volt a családalapítás), találkoztam a tánccsoportunkban olyan lányokkal, akik közelebbi kapcsolatban voltak a Waldorf világával, (pl. mert oda járt az egyikük) és néha meséltek róla. Mivel ezek a lányok igazán magával ragadó egyéniségek voltak már akkor is, akiknek a mai napig adok a szavára, a Waldorfról hallott dolgokat úgy raktároztam el magamban, mint egy olyan hely, ami a gyerekeknek jó, ami őket kreatív és magabiztos személyiséggé neveli, és ahova egyszer én is szívesen vinném a gyermekeimet.
Amikor megszületett az első gyermekem, és láttam hogyan bontakozik ki a személyisége, azt éreztem, hogy neki valami olyan biztonságos, figyelmes és elfogadó közeg kell, amit egy állami intézményben nem voltam biztos, hogy meg fog tudni kapni. Nem kell nagyon szélsőséges dolgokra gondolni: a fiam kicsit zárkózottabb személyiség az átlagnál, lassabban szokik bele új közegbe és akkor tud (nagyon!) jól teljesíteni, ha kap időt, teret és bíztatást a próbálkozásokra, egyéb esetben bezárkózik és leblokkol. Mivel tisztában vagyok az állami rendszer átlagos osztálylétszámaival és a nevelők leterheltségi szintjével, úgy gondoltam, hogy jobb lesz a fiam számára egy kisebb csoporttal működő intézmény. Mivel szerencsére anyagilag ki tudtuk gazdálkodni, így a fiam pár évet magán bölcsiben töltött, majd el kezdtük keresni a megfelelő ovit számára.
Amikor építkeztünk, akkor pár utcával arrébb egy Waldorf ovit alapítottak – gondoltuk, hogy ezt akár egy jelnek is tekinthetjük, és az ovikeresés idejében elkezdtem eljárni az ovi által szervezett ismerkedős estekre. A pozitív várakozásaim ellenére a multikultis, pörgős, sokszor munkaorientált énem egyszerűen nem tudta befogadni azt a lassabb, nyugodtabb tempót, amit az óvónők közvetítettek, és azokat a „kötöttségeket”, amik a Waldorfos szülőséggel együtt járnak (pl. naponta a meghatározott időben vinni és elhozni a gyerekeket, még ha napközibe jár is). Úgy éreztem, hogy ezt nem tudjuk a családunkkal megoldani, a munkánkat nem tudjuk megfelelően szervezni ehhez, ezért inkább egy szuper és meglehetősen drága, de rugalmasabbnak tűnő magánovit választottunk.
Pár évvel később, amikor már mindkét gyermekünk ebbe a magánoviba járt, jött a COVID-járvány… A magánovit is hónapokra bezárták és a gyerekek otthon maradtak. Nehéz időszak következett: a munkánk mellett kellett a két kicsit is ellátni, miközben az ovi díj egy jelentős részét továbbra is fizettük. De ekkor érdekes dologra figyeltünk fel: a gyerekek a sok szabadidőben, amit otthon kaptak, elkezdtek egyre ügyesebben játszani egymással. (Mivel tévét nem kapcsoltunk be nekik, ezért a közös vagy egyéni játékra voltak utalva leginkább.) És a szabad játék, illetve a mi otthoni tevékenységeinkbe (pl. főzés, kertészkedés) bevonódás által, egyre ügyesebben fejlődtek a készségeik – legalább annyira, ha nem jobban, mint a szuper fejlesztés fókuszú magánoviban.
Ekkor bevillant az, amit korábban a Waldorf ovi ismerkedős estjén hallottam, illetve Vekerdy egyik könyvében olvastam: a szabad játék és a mindennapos háztartási tevékenységek gyerekszintű utánzása, segítése hatalmas erejű a gyerekek fejlődésében. Most a saját szemünkkel láttuk, hogy ez tényleg működik. És ha ez működik, akkor kell-e fizetnünk azért a sok extra fejlesztésért, kell-e azért extrán dolgoznunk a munkahelyen, hogy ezt a rengeteg pénzt előteremtsük?! A válasz elég egyértelműnek tűnt…
Mivel a járvány következményeként a munkarendünk is rugalmasabbá vált, ezért újra felvettük a kapcsolatot a Waldorf ovival és beadtuk a jelentkezésünket a következő nevelési évre. Várólistára kerültünk, mert jóval az eredeti jelentkezési határidő után ért minket a megvilágosodás. Pár héttel később mégis jött a várt telefonhívás, lett üresedés, és a felvételi beszélgetések után hivatalosan is felvették a gyerekeket a Waldorf oviba. És ekkor kezdődött az igazi tanulási folyamat…
Aki ismeri, az tudja, hogy a Waldorf pedagógia egy nagyon tudatosan felépített gyerekközpontú rendszer, ami sok ponton jelentősen eltér a hagyományos óvodai és iskolai működési modelltől, és ez áthatja a mindennapokat és az egész közösségi működést. Egy állami- és magán intézménnyel szemben itt a szülők valódi intézményfenntartóként működnek: miközben az óvónők vagy tanárok biztosítják a pedagógia és szellemi hátteret, addig a szülőknek kell megteremteni a működési feltételek jelentős részét.
Mit jelent ez konkrétan? A szülők:
- havi anyagi hozzájárulást adnak az intézmény fenntartásához, ami az állami normatíva mellett biztosítja a fenntartási költségek finanszírozását (ennek a mértéke jellemzően jóval kisebb, mint egy átlagos magánintézmény díja, és az összege a családok tehervállalási képessége szerint az alap díjtól eltérhet);
- a nevelőkkel közösen tisztán és rendezetten tartják az ovi vagy iskola épületét és kertjét, biztosítják a biztonságos, egészséges nevelési környezet meglétét (pl. takarítás az épületben, kertészkedés az udvaron, ahol van, ott biztosítani az állatok gondozását, zebra-őrséget);
- részt vesznek a közös ünnepek előkészítésében és megtartásában (ezek leginkább szervezési és olykor kézműves feladatokat jelentenek);
- rendszeresen kapcsolatot tartanak a nevelői és szülői közösséggel, hogy a fenti pontok hatékonyan megvalósulhassanak (pl. rendszeresen részt vesznek a Szülői Esteken, megbeszéléseken, közös eseményeken)
- a saját tudásuk, képességeik felhasználásával egyedi módon, vagy akár önkéntes munkacsoportokba szerveződve is hozzájárulhatnak a hatékony működéshez (pl. zenélnek az ünnepeken, barkács munkákkal, szervezési feladatokkal, külső kommunikációs anyagok előkészítésével, stb).
Hát bevallom őszintén, az első évünk nem volt zökkenőmentes: bár elméletileg tudtuk mi vár ránk, a tapasztalat megélése a mindennapokban többször állított minket kihívások elé. Eleinte nagyon soknak találtuk a havi Szülői Esteket, küzdöttünk a számunkra szokatlan szokásokkal (pl. találkozásokkor kézfogás a nevelőkkel), a takarításban és kertrendezésben is eltérő sztenderdjeink voltak az óvónőkkel, ami többször vezetett fejlesztő irányú szóváltásokhoz, rendszeresen bosszantottak a nem elég hatékony szervezések, és mivel a COVID-járvány továbbra is tombolt, a személyes kapcsolatokat is erősen megviselte a félelem és a családonként nagyon eltérő megküzdési stratégia. Az első év végére teljes kettősség alakult ki bennünk: bár azt láttuk, hogy a gyerekek nagyon jól érzik magukat, szépen fejlődnek minden téren, jó kapcsolatokat alakítottak ki a többi gyerekkel és az óvónőkkel is, mi szülőként még mindig kerestük a helyünket és nem éreztük jól magunkat a szétzilálódott közösségben. Többször elgondolkodtunk azon, hogy újra váltsunk, de aztán más stratégiát választottunk a férjemmel: maradtunk és a magunk részéről megpróbáltunk mindent megtenni azért, hogy javítsunk a közösségen, mert sok másik családot időközben nagyon megszerettünk.
Az óvónőkkel közösen el is kezdtük a közösséget újraépíteni: őszinte megbeszélésekkel kiveséztük a frusztrációkat és sokszor félreértéseket okozó területeket, a szülőkkel meg ujjászerveztük magunkat a feladatok ellátása kapcsán: több figyelmet fordítottunk a csapatépítő hatású közös tevékenységekre, és az új családoknak is tudatosabban adtunk segítséget, hogy könnyebben be tudjanak vonódni a Waldorfos lét mindennapjaiba. Nagyon érdekes tanulási folyamat volt ez számunkra is szülőként: bár elsődlegesen a gyerekeknek kerestünk olyan helyet, ahol fejlődhetnek, a beletett munka, próbálkozások, tapasztalások által a mi készségeink (pl. kommunikáció, aktív figyelem, csapat szervezés és motiváció, vagy akár barkácsolás, kertészkedés, kézművesség) is megerősödtek. És ezt az újonnan szerzett tudást az élet más területén is jól tudjuk kamatoztatni.
Pár hónap után érezhető volt a különbség: mintha szárnyra kapott volna a közösség! A Szülői Estek sokkal vidámabb hangulatúak lettek, amire újra szívesen jártak a szülők. A közös tevékenységek összekovácsolták a társaságot, az eredményük pedig kézzelfogható volt a kert fejlődésében, az épület belső tereinek szépülésében, amikhez pedig a bazárokon szerzett bevételek is sokat segítettek. Az együtt alkotás öröme és a gyerekek csillogó szemének látványa pedig jó érzéssel töltötte el a résztvevőket, nem mellesleg pedig hozzájárult a fizikai aktivitásunk megőrzéséhez is. Visszanézve csodálatos, hogy mennyi mindent sikerült elérni egy kb. 15-17 családból álló közösségnek. Sok vállalat megirigyelhetné ezt az összefogást és erőn felül teljesítési képességet.
Jó volt látni, ahogy ezekből a közös tevékenységekből a gyerekek is kivették a részüket: segítettek ültetni, takarítani, együtt alkottak kézműves termékeket a felnőttekkel, vagy csak tesztelték az újonnan elkészült kerti játékokat, kóstolták a termő gyümölcsöket, zöldségeket. Így ők is látták mennyi munka van abban, hogy nap mint nap egy szép környezetben lehetnek, amit nem a tündér keresztanya varázsolt oda akkor, amikor a gyerekek éppen nincsenek az oviban. Mivel pedig félig játéknak fogják fel az oviban és iskolában a munkát, így – számunkra járulékos nyereségként –, otthon is kicsit könnyebb őket bevonni a ház körüli tevékenységekbe.
Azt is érdekes volt megélni, hogy mennyire jó hatással volt a közösség fejlődése arra, hogy olyan új családokat tudjon bevonzani, akik ezt a lendületet szinte azonnal magukévá tudták tenni, és akik már az első perctől fogva aktív hozzájárulóivá váltak a tevékenységeknek. Valahogy pont olyan családok jöttek, akik olyan tudást, tapasztalatot, készséget vagy motivációt hoztak, amikre éppen szükség volt. Elindult egy pozitív spirál: az elért közös eredményekből újabb lendület és újabb siker fakadt, ami tovább motiválja a csapatot, és így tovább.
A második év után már nem maradt kérdés számunkra, hogy maradunk és ezt a Waldorfos utat visszük tovább az iskolával is. Két év távlatából már látom, hogy bár a gyerekközpontú Waldorf-pedagógia miatt jöttünk ide elsődlegesen, és a vele együtt járó szülői feladatokat a hozzájárulási díjon felül „megfizetendő árnak” tekintettem, most már elsősorban azért maradunk, mert magunkévá tettük a Waldorf értékrendjét és megtaláltuk az örömöt a közös tevékenységekben.
Értéknek látom a Waldorf intézményekben, hogy:
- megtanítja a gyerekeket az önállóságra, a feladattudatra, mindezt a mindennapok gyakorlatias tevékenységein keresztül, szinte észrevétlenül teszi (pl. kertészkedés, rend tartása, cipó sütés, kézimunkával használati tárgy készítés),
- a sok praktikus ismeretet szerzésével a gyerekek hasznosnak, ügyesnek érzik magukat, amivel az önbizalmuk is nő,
- nem számonkérő módon motivál nagyobb teljesítményre, hanem a gyermek saját magához képesti fejlődését tartja elsődlegesen szem előtt,
- a versengés helyett az együttműködésben hisznek és ezt erősítik a felnőttek és gyerekek kapcsán egyaránt,
- az óvónők és tanárok a szülőkkel közös nevelési értékrend kialakítására törekszenek, így egy következetes nevelési közegben vannak a gyerekek az intézményben és otthon is,
- a természetközeli, fenntartható és egészséges életmódra törekvés alapvető fontosságú számukra, ami visszaköszön a mindennapokban (pl. az ételek, italok minősége átlag feletti, sokszor bio forrásból származó, az udvari környezet pedig sok mozgásra ösztönző)
- az ünnepeket igazán szép és emlékezetes közös élménnyé emelik, amely során jó megélni az EGYÜTT-létet,
- olyan családok hozzák ide a gyerekeiket, akik hasonlóan tudatosan gondolkoznak a saját és gyermekeik jövőjéről, akik képesek felelősséget vállalni, összefogni másokkal és aktívan tenni, hogy ezáltal teremtsenek egy jobb környezetet – és egy ilyen közösségnek a részévé válni ritka jó dolog!
Számomra is meglepő volt az, hogy milyen értékes embereket ismertem meg a Waldorfos közegben! Fun fact (érdekes adat): sok pedagógus, pszichológus, pénzügyes, informatikus, illetve saját munkás alkotásból élő szakember (pl. kertész, asztalos, grafikus) van a szülők között. De persze nem ettől értékesek, hanem hogy nyitottan állnak a világhoz, törekszenek folyamatosan a fejlődésre, a problémákra megoldást találni a panaszkodás helyett, az együttműködésre, a konfliktusok mielőbbi feloldására, a másik segítésére a bajban. Számos példát láttam és tapasztaltam, hogy milyen megtartó erő van egy ilyen közegben – akkor is támaszt tud nyújtani, ha éppen érzelmileg, fizikailag vagy anyagilag támogatásra van szükséged. Például amikor egy család az anyagi helyzete miatt átmenetileg nem tudta fizetni az ovi havi díját, akkor a többi család egyéni vállalások alapján pótolta ki az ovi fenntartásához szükséges összeget. És legalább ilyen szép szokás az újszülött babás családok segítése komatállal, ház körüli munkával az első hetekben. Ha már csak ezt az egymással törődést tanulják meg a gyerekeink a szülői példából, én már büszke anya leszek.
Minden szépsége ellenére, azért ki kell nyíltan mondani: ez nem egy könnyű út, kitartást, türelmet és alkalmazkodást igényel. Sok munkát kell beletenni ahhoz, hogy ezt a rengeteg értéket visszakapjunk belőle, és ezt az áldozatot nem mindenki tudja vagy akarja meghozni. Azt is tudom, hogy sajnos voltak többen is, akiknek nem volt happy end a Waldorfos lét különböző okok miatt. A Waldorf világa sem tökéletes, ezt is emberek alkotják, és mint ilyen, nem lehet súrlódásoktól, félreértékektől és hibáktól mentes. Nem is célom ilyennek beállítani – az én tapasztalásom az enyém, mindenki más szűrővel látja a világot.
Bízom benne azért, hogy aki még nem ismerte, az most kapott egy kis ízelítőt, aki pedig szeretné jobban megismerni, az bátrabban kezdeményez beszélgetést a Waldorf intézményekkel és az oda járó családokkal. Ha pedig Te már gondolkodsz azon, hogy gyermekedet Waldorf intézménybe járasd, akkor csak bátorítani szeretnélek, hogy menj el, ismerd meg a kiszemelt intézményt és utána dönts. Senki sem úgy érkezik ebbe a világba, hogy mindent tud, mindent úgy csinál, ahogy „kell” a Waldorf szemlélet szerint. Ha a nyitottság megvan, az már egy jó alap lehet. Abban szinte biztos vagyok, hogy bárkihez fordultok, várhatóan szívesen mesél további részleteket. Én mindenképpen. 🙂
Addig is, ha további részletek érdekelnek a Waldorf világáról, ajánlom a Magyar Waldorf Szövetség weboldalát olvasgatni, https://waldorf.hu/ vagy a Waldorfos Miértek Facebook csoportot, ahol jó kis témába illő beszélgetések szoktak kialakulni.
Aki inkább könyvet olvasna, annak Vekerdy Tamás: Gyerekek, óvodák, iskolák című művét ajánlom, amely segíthet fontos szempontokat adni a szülőknek hogyan is érdemes oktatási intézményt választani a csemetéiknek.
Ha pedig egy konkrét Waldorf iskola mindennapjaiba pillantanátok bele, akkor szeretettel ajánlom ezeket a Gödöllői Waldorf Iskola Dióhéj című magazinjának különszámait:
- Dióhéjban egy Waldorf Iskola Életéről
- Waldorf 100: 100 kérdés – 100 válasz, Gödöllői életképek Dióhéjban
Ezer hála és köszönet a gyönyörű ovis életkép fotókért Varga Gábornak, kedves szülőtársunknak. 🙂
Nektek milyen elképzelésetek, véleményetek volt a Waldorfról mielőtt elolvastátok ezt a cikket? Ti mire lennétek még kíváncsiak a Waldorf világából?
Válaszaitokat megoszthatjátok hozzászólásban is vagy e-mailben az andi@mosolyanyu.hu címre.
